A változtatás legkézenfekvőbb módja egy szakmai kamara létrehozása lenne. Az eddigi változtatási elképzelések leginkább e körül forogtak, törvénytervezetek készültek, amelyek megjárták a közigazgatási egyeztetés fórumait is, de végül anélkül haltak el valahol, hogy az Országgyűlés asztalára kerültek volna.

Egy szakmai kamara tehát, mondjuk Országos Magyar Hites Fordítói Kamara néven. De mi is az a kamara? A kamara az egyik formája az úgynevezett köztestületnek. A köztestület pedig önkormányzattal és nyilvántartott tagsággal rendelkező szervezet, amelynek létrehozását törvény rendeli el. Törvény meghatározhat olyan közfeladatot, amelyet a köztestület köteles ellátni. A köztestület a közfeladat ellátásához szükséges, – törvényben meghatározott – jogosítványokkal rendelkezik, és ezeket önigazgatása útján érvényesíti. Törvény előírhatja, hogy valamely közfeladatot kizárólag köztestület láthat el, illetve, hogy meghatározott tevékenység csak köztestület tagjaként folytatható. A Polgári Törvénykönyv e rendelkezéseit tanulmányozva azt mondhatjuk, hogy a hiteles fordítás a szakmai kamarai formába tökéletesen, „csont nélkül” beilleszthető. Miért is? Adva van egy közfeladat, a hiteles fordítás feladata. Közfeladat mindenképpen, hiszen a tevékenység eredményeképpen teljes bizonyító erejű közokirat jön létre, ehhez, és a későbbiekben bemutatandó biztonsági aspektusokhoz fűződik olyan közérdek, ami ezt indokolja.

A törvény tehát meghatározza, hogy ezt a közfeladatot a fent nevezett kamara köteles ellátni és egyben elrendeli a kamara létrehozását. A törvény előírja azt is, hogy hiteles fordítói tevékenységet, kizárólag olyan fordító végezhet, aki tagja a kamarának. (Elő kell írni emellett meghatározott képesítési és biztonsági követelményeket, esetleg gyakorlatot is.) Ezután a tagok megválasztják a vezetőséget, elnököt, területi szerveket stb. és már kész is a mutatvány! Azt, hogy ez eddig miért nem történt meg, azt természetesen nem tudom, de van egy lehetséges magyarázat, ami a köztestületek jogi szabályozásának – a jogi szakirodalomban viszonylag részletesen tárgyalt – ellentmondásaira vezethető vissza. Nem szeretném a végletekig igénybe venni az olvasó türelmét, ezért e vita mibenlétét megpróbálom tényleg csak nagyon röviden bemutatni. Ehhez szükséges idézni a Polgári Törvénykönyv már ismert szabályozásának utolsó rendelkezését, miszerint a köztestületre – ha törvény eltérően nem rendelkezik – az egyesületre vonatkozó szabályokat kell megfelelően alkalmazni. A dolog lényege az, hogy a köztestületek szabályozása alapvetően a magánautonómiára vonatkozó szabályozás keretében történik, ez pedig azzal a következménnyel jár, hogy a kamarákban a közjogi és a magánjogi autonómia szétválik. A vélhető, eredeti jogalkotói szándékkal ellentétben a kamarák érdekvédelmi funkciója válik elsődlegessé, az autonómiát a tagok magánjogi értelemben fogják fel és próbálnak élni vele, holott éppen ellenkezőleg a közjogi autonómiának kellene elsődlegesnek, a magánjoginak pedig másod- vagy sokadlagosnak lenni. Lényeg a lényeg „a köztestületek a kormányt és a kormányt képviselő államigazgatást ellenfélnek tekintik, holott ugyanazt a célt szolgálják különböző feladatok megvalósításával.[1] Egy hibás szabályozás tehát egy olyan szociológiai helyzetet hozott létre, amelyben a politika, a (mindenkori) kormányzat egyszerűen „nem szereti” a kamarákat, hiszen azok jellemzően, ahelyett, hogy támogatnák a közfeladatok ellátásában, inkább önérdeket próbálnak érvényesíteni, ami gyakori konfliktusforrást jelent és természetesen nem a közfeladat hatékony megoldását szolgálja. Ez a helyzet tehát lehet egyfajta magyarázat arra, hogy miért maradt el ez idáig a hiteles fordítás közfeladatának köztestületi formába adása.

Mik volnának az előnyei és a hátrányai egy ilyen megoldásnak? Előnyként itt is megemlíthetjük a költségvetési források kíméletét, a jelenlegi jogi szabályozás azonban mindenképpen megteremti a leírt hátrányokat. Az államtól való relatív függetlenség és a tagok közreműködése, a köztestületi közigazgatási döntések semlegességének és szakmai megalapozottságának képzetét keltik az érintettek körében. Ezért a köztestület szervezeti felépítése, döntéshozatali mechanizmusa magában hordozza a demokratikus legitimáció lehetőségét, de a közhatalom gyakorlás kisajátíthatósága miatt magában hordozza egy-egy érdekcsoport monopolisztikus hatalmának veszélyét is.[2] Empirikus tapasztalatként ehhez hozzátehetem, hogy amikor magam beszélgettem erről a kérdésről egy fordítóiroda tulajdonosával ő maga is azt mondta, hogy a jövő útja a kamarai szervezet megalakítása, ez azonban egyelőre túl korai nálunk, a szakma még nem kellőképpen egységes és kiforrott ahhoz, hogy megkapja az önigazgatás lehetőségét és felelősségét.

[1] Nagy Marianna: Helyi értékek, avagy „helyiértékek” a magyar közigazgatásban. in:A közigazgatási szervezetrendszer átalakítási kísérletei, A „Jövő Közigazgatásáért” Alapítvány, Pécs 2009

[2] Fazekas Marianna: Új határok a köztestületek köz- és magánjogi szabályozásában. in: Ünnepi kötet Ivancsics Imre egyetemi docens , decan emeritus 70. születésnapjára, Pécs 2008